Dr. Kõrösi Beáta vagyok, a Budapest in Love projekt megálmodója. Mesterségemre nézve pszichopedagógus, coach és mediátor, elõadó, tréner. Nap mint nap emberekkel és párokkal dolgozom segítõ szakemberként. A munkám a során szerzett tapasztalataim igazolják, hogy az emberek magánéleti, párkapcsolati problémáit, konfliktusait, elmagányosodását akár egy kapcsolaton belül is, leginkább a saját érzelmekkel való kapcsolat elvesztése okozza. Azt tapasztalom, hogy le vagyunk nevelve arról, hogy átéljük, megfogalmazzuk, kimutassuk pozitív érzelmeinket. A negatív érzelmek átélése és kimutatása sokkal inkább jellemzõ, és kevésbe van letiltva; szabad folyást is engedünk nekik, sokszor visszafordíthatatlan rombolást okozva ezzel. Magánéletünkben is és társadalmi méretekben is jellemzõ mindez. Ekkor fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy tartsunk egy pozitív tükröt az emberek felé, amelyben azt mutatjuk meg, hogy létjogosultságuk, erejük és hatásuk van a pozitív érzelmek felvállalásának és kimutatásának. Erre a hívószóra jött létre a Budapest in Love, mint mozgalom, közösség, pozitív gondolat- és érzelem gyûjtõtégely. Egy bizonyíték arra, hogy a világ és az emberek telis teli vannak szeretettel és örömmel és bátorsággal, hogy mindezt felvállalják maguk és a világ elõtt.

 

Kalmus Felicián vagyok, Budapesten születettem. Eddigi munkáim között pop & rock lemezek, reklámzenék és filmzenék egyaránt megtalálhatók. A Liszt Ferenc Zeneakadémián szereztem mûvész diplomát, mint cselló szólista és tanár, emellett hangmérnöki végzettséget a Kandó Kálmán Mûszaki Fõiskola képzésén. Szeretem a zene erejét, ahogy új érzéseket ébresztenek, meglévõket megerõsítenek.

Uram János vagyok. A fényképezés gyermekkorom óta érdekel, de jómagam nem vagyok túl fotogén. Röviden és tömören ez vezérelt a fényképezõ túloldalára. Mivel a fotókon szinte minden esetben valamilyen elõnytelen beállításban szerepeltem, elgondolkoztam azon, hogy mik azok a tipikus amatõr - és nem is mindig csak amatõr - hibák, amelyek számtalan esetben visszaköszönnek a fotókon. A rólam készült (vagy inkább ellenem elkövetett) fotók egy részén világítok a vaku miatt, másrészrõl rájöttem, hogy fénysebességgel mozoghatok, hiszen sokszor nappal is bemozdult a kép. A kompakt gépek korszakának hajnalán már vörösen izzó "nyusziszemeim" is lettek, illetve különféle nemkívánatos végtagok, csuklópántok takartak ki... ekkor döntöttem úgy, hogy fotós leszek. Ahogy fokozatosan nyitottam a témára, többet és többet fotóztam, kiállításokra jártam, szakmai könyveket olvastam, egyre inkább láttam a régebbi fotóim hibáit. Ezek többnyire apró, de zavaró dolgok, amelyek akár képesek egy tökéletes képet is elrontani. Minden buktatót elkerülni ugyan szinte lehetetlen, de törekedni kell rá, mindezt természetesen amellett, hogy a megfelelõ pillanatot a megfelelõ szögbõl, a megfelelõ beállításokkal kapjuk lencsevégre. Középiskolás fejjel készítettem el elsõ filmem forgatással, vágással és némi 3D modellezéssel. Itt nagyjából ugyanazok az alapszabályok, mint a fotózás esetében, de mégis teljesen más világ, nem véletlenül külön szakma. A filmkészítés óriási elõnye, hogy néhány percbe sûríthetünk indulatokat, érzelmeket. A film képes olyan mondanivalót közvetíteni csekély idõ alatt, amelyeket csak hosszas beszélgetés vagy érvelés alatt tudnánk eljuttatni a célközönséghez. A közlékenység és tömörség miatt napjaink rohanó társadalmához talán a videók, rövidfilmek igazodtak leginkább.